A Csak a szél című, legújabb Fliegauf Benedek-filmben egy roma család egy napját kísérjük végig, miközben a falujukban cigány családok kivégzése folyik. A film a 62. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon Ezüst Medve-díjat kapott. Különlegessége és erénye, hogy a művészet fikciós és elvonatkoztató nézőpontjából interpretálja a cigányság elleni támadásokat, illetve hogy mindezt a legkevésbé patetikusan, sallangoktól mentesen teszi.
Mint egy rendes thrillerben, úgy liheg a kamera a család egyes tagjainak nyakában. Gyakran hátulról kísérjük őket, figyeljük egyre gyorsabb lábukat, nyakuk féloldalas, mindig oldalra is forduló, vészjósló mozgását. A susnyás, az erdő – mint tipikus paráztató környezet – is szépen növeszti a feszültséget. Végignézzük külön-külön a szereplők egy napját, és ahogy követjük őket (kényszerű a többes szám, de a kamera egyrészt beszippant, másrészt nézőpontja félig-meddig összemosódik az időnként feltűnő fekete autóéval is), nyilvánvaló lesz, hogy a félelem, ami már az első képkockákról lejön, és ami eleinte érthetetlen, teljesen indokolt. A szomszédban cigánygyilkosság történt, de múlt időben nem lehet beszélni róla, mert a történés sorozatos, folyamatos. A kérdés csak az, ki, kik lesznek a következők.
Mint egy szociomoziban, a kamera szinte belebújik a szereplők arcába, de egymáshoz érésüket már simogatóan követi a gép (az első képkockák egyike a franciaágyban összhangban együtt lélegző család), miközben pórusaik, domborulataik egyre ismerősebbé teszik őket. Gesztusaik, mimikájuk a 86 perc alatt észrevétlenül válik egyre közelibbé.
Betekintést nyerünk a főszereplőket körülvevő mindennapi környezetbe, történésekbe. Az anya küzdelmébe a fennmaradásért (többféle fizikai munka éhbérért, illetve a tartozások elkenése, illetve készülés a nagy útra: Torontóba, a férje után), a nagypapa lassú agóniájába, a lány iskolai életébe, anyaszerepbe bújásába, illetve Rió iskolakerülésébe és férfias bunkerépítésébe. A nemi sztereotípiák felvillantása kedves és mosolyogtató; egyszerre játékfilmes és valóságszagú ebben a kevert műfajú alkotásban.
A kamera nem ítélkezik senki felett, nincs véleménye se pró, se kontra, hol fürkész, hol kísérő jellegével minimál életképekben rögzíti a történéseket. Finoman sejlik fel a cigánykérdés, nincsen didaktikus láttatás, a takarítónős jelenet is (az iskola gondnoka egyfolytában alázza Rigót, az anyát, és egyértelmű kirívó odafordulása a „fehér” takarítónő felé) teljesen adekvát, hiszen azzal – remélem – mindannyian tisztában vagyunk, hogy ez a valóságban pontosan így történik.
A fiktív mikroközösség a való világ leképezése, az egy szobában tucatnyian playstationöző kölykök és (fél)felnőttek, illetve beragadt felnőttek gyönyörű képe kéretlenül előhívja a pénzesebb (fél)családok magányosan wiiző gyerekeit, miközben pontosan tudjuk, hogy szinte mindegyik magyarországi faluban az van, amit Fliegauf perget le előttünk a moziban. Nem rájátszás a kocsma előtti összekapós jelenet, hanem mindennapos, valódi a szomszéd kislány totál szétesett anyjának gyógyszer- és alkoholfüggősége és a kislány teljes elhanyagoltsága, és nem túlzás a rasszista rendőr szofisztikált gondolatmenete: „Egyébként a cigánygyerekeknek van egy szomorú tulajdonságuk. Felnőnek. És akkor már baszhatod. Ilyen egyszerű ez az egész.”
Rigó, Rió és a többiek
Csak a szél
Színes, magyar–német–francia filmdráma, 86 perc, 2011
Rendező: Fliegauf Bence
Szereplők: Toldi Katalin (Mari), Lendvai Gyöngyi (Anna), Sárkány Lajos (Rió), Toldi György (Nagyapa)
Az amatőr színészek főszerepekben, a hivatásosak pedig mellékszerepekben. A dialógusok itt-ott kicsit mesterkéltek, mintha az amúgy a kezét és szemét mindenen rajta tartó rendező ezen az egy helyen nem tudná koherens egésszé szervezni a kétfajta aspektust. Az interpretáció többrétegűsítése élvezetes, de mégis másképpen szólal meg az amúgy zseniális – az apát alakító – Kaszás Gergő ebben a beszédhelyzetben, mint Lendvai Gyöngyi, a lányát alakító színésznő; gondolok itt a Skype-jelenetre.
A másképpen érzetét nem az online beszélgetés szerencsétlen felállása okozza, hanem az elkülönböződő beszédmód, ami itt nem szerencsés. Az amatőr kifejezés a főszereplők esetében sem feltétlenül helytálló amúgy, hiszen Lendvai Gyöngyi és Horváth Gyuszi (a polgárőr, aki a bunkerben beszélget Rióval – egyébként ez a film egyik talán legszívbemarkolóbb, nagyon eltalált, önmagában is megálló jelenete) a Karaván Művészeti Alapítvány színészképző stúdiójának tagjai. Az elkülönböződést nem is feltétlenül a professzionalitás mértéke adja, de az elviekben amatőr szereplők, úgy tűnik, könnyebben bánnak el a Csak a szél minimál mondataival, a sokadszori felvételekkel, a nálunk nehéz, rosszul kezelt, tabu témával és a különös forgatási mód okozta feltételekkel.
„Ha dolgos cigányt lősz le, azzal semmire se mész”
Örömömre a Csak a szélben Fliegauf ismét visszatér a rá kezdetekben oly jellemző láttatáshoz, a dogmafilmekhez hasonlóan szoros, feszes kameramozgáshoz, a Rengetegből is ismerős arcközpontúsághoz, Lovasi Zoltán operatőrhöz (néha már face-control, félelemmel vegyes perverzió zsigerelős, belemászós, agyalós típusoknak), illetve a filmnyelvnek ebben a tematikai hálóban a lehetőségekhez mérten legkevésbé klisés, hatásvadász megszólalásához.
És még a humornak is van helye, igaz, leginkább az ironikus fajtából valónak, hiszen a tragikus felálláshoz és történéshez más nem is passzolhat. A rendőrös jelenet old, magyaráz és egyszerűsít, tömör iróniába sűríti a kimondhatatlant. Nemcsak önmagában véve áll meg a jelenet, kipellengérezve a rasszista rendőrt, hanem értelmiségi létünknek hadat üzenve jól bemutat a finomkodásnak, és arcunkba vágja: na tessék, fogjátok már fel, hogy tényleg ez van!
Csak a szél
Mondhatnánk, hogy ebben a jelenetben túlzó a didaktikus elemek jelenléte, de eközben Rió titkos ottléte tompítja ezt az élt, sőt még ironikusabbá teszi a helyzetet. Egyes értelmezések szerint itt meg is csavarodik az idő. Elképzelhető, hogy Rió, mint egyetlen túlélő, saját lakásukban hallgatja már utólagosan a párbeszédet. Ez nem tűnik túl valószínűnek, mivel az ellopott kegytárgyat végül magával viszi, amely feltűnik később a film folyamán a kezében, illetve többször utalnak az ő meggyilkolásukat megelőző tragikus mészárlásra. Persze az értelmezések lehetősége végtelen, az Eső előtt óta végképp köztudott, hogy a dramaturgiai botlásnak tűnő helyzetek az értelmezés viszonylagosságát támaszthatják alá.
Az elviekben lineárisnak tűnő időkezelés felborítását az a jelenet is megkérdőjelezheti, amikor a film legelején Rió egy temetés mellett baktat el. Mint egyetlen túlélő, a film befejezése után felvetődhet a gyanú, hogy talán családjának temetése mellett haladt el. De ezek az értelmezések valahogy lényegtelenítődnek a halottak öltöztetésének jelenete által.
A feszültséggel terhes levegő felreped az utolsó jelenetekben. Elhangzik a kulcsmondat, a félelemmel megtelő szoba csendjébe súgja bele Rigó a lehetetlen magyarázatot: Csak a szél. És innentől pontosan tudjuk, hogy meg fog történni, amit legszívesebben a vászonba mászva megakadályoznánk. Lövések, sok, egymásután, futás, üldözés, halál.
A viszonylagos happy end, vagyis Rió megmenekülése felfoghatatlan, az értelmezői szál itt szétforgácsolódik, az emóciók felé billen a mérleg. Nem tudunk kívül kerülni a három halott szétlőtt arcának közelségén, kikészítésükön, öltöztetésükön. A lassú, színpadias jelenet hatása szándékos, hatásos és szomorú, olyan szomorú, hogy mindenféle pátosz és hamis mítoszkeltés nélkül csendben sírunk.
