A kilencvenes évek elejéig voltak ugyan problémák, de azt a korszakot mégis egyfajta kiegyensúlyozottság jellemezte. A faluban jól működött a TSZ, a cigányok jelentős része is itt dolgozott. Jónéhányan tagként is részt vettek a szövetkezet életében. Aki nem a mezőgazdaságból élt, az a közeli kisváros üzemeiben, gyáraiban talált munkát magának. A fiatalok jelentős része a továbbtanulásban látta a jövő zálogát. A negyven évnél fiatalabbak között sokaknak van szakmája, érettségije. Ennek azonban legtöbbjük addigra látta volna hasznát, mire a rendszerváltást követő időszakban a lehetőségek erősen beszűkültek. A darabjaira hullott, privatizált szövetkezet munkaerőigénye a korábbinak töredékére csökkent.
A környék vállalatainak jelentős része vagy csődbe ment, vagy erősen szűkítette termelését, másik része a hatékonyság érdekében folyamodott a létszámleépítéshez. Több évtizedes munkaviszonnyal tettek utcára embereket, legelőször persze a falu cigányait. Ez nem tudható be egyszerűen az alacsonyabb képzettségnek a falu esetében. Míg korábban nem volt jellemző, vagy legalábbis nem volt meghatározó az etnikai diszkrimináció, addig rendszerváltás után az érettségizett cigány úgy kellett könyörögjön, hogy kocsikísérő lehessen a nyolc általánost végzett nem cigány teherautó sofőr mellett. A munkák elosztásánál nem csupán a végzettség volt döntő, hanem a származás is meghatározó szerephez jutott. A falu cigányainak rá kellett döbbenniük, hogy már nem a kollégát, szomszédot, földit látják bennük a magyarok, hanem a faluszéli cigányt. A szűkülő források lassan gyógyuló sebeket szakítottak fel ismét. Az idősebbek még emlékeztek, mikor egy belső utcából kirakták őket egy falun kívüli területre, ott adva helyet a cigánytelep építésének. De ez régen történt, még a háború vége felé. Azóta a telep átépült, megszépült. A falu többi utcájától első ránézésre csak az különbözteti meg ma már, hogy kicsit távolabb van a többi háztól, a temető tövében. Kemény út vezetett odáig, hogy a korábban erdei teknővájóként dolgozó cigányok a falu életében közel egyenrangú szerepet játszhattak. Kellett is hozzá egy egész emberöltő, míg kollégákként, tagtársakként, szomszédként tisztelték őket a falu többi lakói, míg együtt söröztek munka után, míg eljártak egymás esküvőjére, keresztelőjére, temetésére. A több évtizedes komoly küzdelem eredményei azonban valóban néhány pillanat alatt szertefoszlottak.
Bódvalenke – 2011 (a szerző fotója)
Ha ma a falu cigánytelepén járunk, sok elkeseredett emberrel találkozhatunk, bár nem az a kép fogad bennünket, ami egy szegregált, elcigányosodott faluban. Talán azért, mert az itt élő családok máshonnan kezdtek süllyedni. De ez nem jelenti azt, hogy ne süllyedtek volna. A nagyszülők még teknőt vájtak, néhányan közülük zenéltek, napszámosként a parasztoknak dolgoztak, majd gazdálkodásba kezdtek maguk is. Még egy cigány szövetkezetet is alakítottak a negyvenes évek végén. Persze a kollektivizálás azt sem kímélte meg. De később a háztáji újabb lehetőséget teremtett a paraszti léthez, a falu társadalmához való közeledéshez. Akkoriban volt munka elég a környéken, a lehetőségek adottak voltak. A következő generáció, biztosnak látván a szülők által megkezdett utat, szintén a mezőgazdaságban keresett megélhetést. Legtöbbjüket a TSZ foglalkoztatta. A mai ifjak azonban már nem akartak „parasztcigányok” lenni. Ők más utat kerestek maguknak. Szakmát tanultak, érettségiztek, néhányan egyetemet, főiskolát végeztek. Ennek az új stratégiának azonban már inkább csak hátrányaival találkozott többségük. A világ ugyanis pont ekkor vett más irányt.
I. Az üveghegyen innen
Jancsi hentesnek tanult. Az érettségi után egy évet dolgozott, majd megszűnt a vágóhíd, ahol gyakorlatát töltötte. Próbált állást találni a környék húsüzemeiben, boltjaiban – mindhiába. Nyaranta besegített szüleinek a termény betakarításába, eljárt alkalmi munkákba, elvállalt mindent, amit csak tudott. A lehetőség egyre kevesebb lett, a szükség egyre nagyobb. Hiszen közben megnősült, és egy kislánya is született. Egyik szombat délután, ’95 telén azzal állított haza, hogy megy Németországba. A faluban hallotta, hogy keresnek henteseket. Elég jól fizetnek, a munka se rossz. Rendszeresen küldhetne pénzt a családnak. A Janzsó fiú mesélte neki. Osztálytársa volt a szakközépben. Magyar gyerek. Ő is kint van most, csak látogatóba jött haza egy pár napra. Saját kocsival. Ott kinn vette. Nem új, de elég jól néz ki.
Bódvalenke – 2011 (a szerző fotója)
Felesége nem örült, hogy Jancsi elmegy. De végül is belátta, hogy így sem mehet tovább. Azt beszélték meg, hogy míg ő kinn lesz, az asszony a gyerekkel Jancsi szüleihez költözik, hogy ne legyenek teljesen egyedül. Jancsi pedig küld nekik pénzt, amikor csak tud. És Jancsi nekivágott. A Janzsó gyerek vitte ki autóval. Az elején segített is neki, amiben tudott. Jancsi értett valamennyire németül, nem érezte magát elveszettnek, de azért jól esett neki a támogatás. Egy munkásszállón lakott, együtt mindenféle népekkel. Hárman egy szobában. Mindegyik idegen volt az elején. Később egyre inkább összejöttek. Hétvégeken felválta főztek. Együtt jártak sörözni, tekézni egy közeli kocsmába. Jancsi kezdte otthon érezni magát. Csak a család hiányzott nagyon. Egy hét után kölcsönből vett egy telefonkártyát és felhívta őket. Apjával tudott csak beszélni. Az asszonyok a gyerekkel elmentek vásárolni. Az öreg kérdezte, nem lenne-e neki is valami munka ott kinn. Jancsi nem tudott semmit, de megígérte, hogy utánanéz. Apja a TSZ-ben dolgozott korábban, mint traktoros, elbocsátása után építkezéseken vállalt segédmunkát. De évek óta semmi komolyabbat nem talált. Talán majd kinn – gondolta. Jancsi sajnálta is, hogy nem tudott beszélni feleségével, meg örült is neki egy kicsit. Félt, hogy még jobban vágyakozna haza.
Fél év múlva már Jancsi apja is kinn dolgozott Németben. Jancsi találta neki a munkát. Egyik török kollégája említette, hogy a sógora egy vasbetongyárban dolgozik. Kemény munka, de elég jól fizetnek. Utánanézett, szükség van-e még emberre. Azt mondták, lehet róla szó. Az elején bizonytalannak tűnt, mert mindenféle papír és engedély nélkül dolgoztatták az öreget, de az első havi bére után megnyugodott. Ennyit sosem keresett, még a jobbidőkben sem. A kockázat nem nagyobb, mint otthon, hisz ott is csak feketén kapott munkát évek óta, a kereset meg jóval nagyobb.
A Janzsó gyerek egy-két havonta hazalátogatott a faluba, ilyenkor Jancsi és az öreg is vele tartottak. Beszálltak az útiköltségbe, Jancsi még vezetett is félúton. Csak visszamenni volt mindig nehéz. Egy év után már heten jártak a telepről Németbe, közülük hárman hentesként dolgoztak, a többiek az építőiparban. A családokat eléggé megviselte szeretteik távolléte, de annál nagyobb volt az öröm, mikor hazalátogattak. Olyankor mindig nagy lakomát csaptak. Volt miből. Jancsi két év után abbahagyta a kinti munkát. Visszaköltöztek saját házukba, felújították, kibővítették. Jött a második gyerek. Jancsi munkát is talált magának a környéken. Persze nem a szakmájában dolgozott. És nem is olyan feltételekkel, mint kinn. Négyórás állásba vették fel, a minimálbér feléért. Áramköröket forrasztgatott nyolc órában. De otthon volt. És most ez fontosabbnak tűnt. Egy dolgot sajnált nagyon. Az élet megváltozott a telepen. Régen mindig átjártak egymáshoz a rokonok, haverok. Náluk is nagy élet volt hétvégeken. Mióta hazajött, ez nincs. Elmaradt. Csak a szülőkkel járnak össze. Jancsi anyja vigyáz a nagyobbik gyerekre, mikor az asszonnyal bemennek az orvoshoz. Apja még kinn dolgozik. Mikor hazajön, mindig együtt vannak. De a szomszédok már csak az utcán kérdezik meg, hogy mi újság. Hívatlanul nem nyitnak be hozzájuk, mint pár éve, hogy kellene egy kis élesztő, vagy adja oda a kaszát. A hétvégi nagy kártyacsaták is abbamaradtak. Ki tudja, miért?
II. Túl az Óperencián
Gyuri volt az egyetlen, aki kollégái közül sikeresen elvégezte a Volvo vezetői tanfolyamát, így mikor a TSZ vásárolt egy új teherautót, neki kellett elhoznia a telepről. Másnak oda se adták, csak akinek papírja volt, hogy vezetheti. Gyuri boldog volt, büszkén ült a légkondicionált fülkében, a lágyan rugózó bőrülésben. Úgy érezte, érdemes volt küzdeni évekig, érdemes volt várni, most elérkezett az ő ideje. Mikor megérkezett, az irodán leadta a kulcsokat. Még nem tudta, hogy többet nem is veheti majd kézbe. A TSZ-ben nem az számított, van-e papír. Más szempontok bizonyultak döntőnek. Két évtizedes busz- és teherautó vezetői gyakorlattal a legszakadtabb Zilt kapta meg, a legrosszabb fuvarokkal, míg mások kisebb gyakorlattal, alacsonyabb végzettséggel kapták a zsírosabb munkákat. Hiába, hogy hivatalosan csak neki volt engedélye az új Volvót vezetni. Az itt már senkit nem érdekelt. Talán nem bocsátották volna el, de elege lett. Nem bírta a dereka meg a büszkesége.
Később sok mindennel próbálkozott, de a család eltartása többet kívánt. Három felnőtt gyermeke volt, és egy unokája. Szeretett volna mindent megadni számukra, de egyre kevesebbre tellett. Minden nap végigböngészte a hirdetési újságokat, hátha talál valami neki valót. Egy év után egy érdekes hirdetésre bukkant, mely később egész életét megváltoztatta. Sokáig gondolkodott, belevágjon-e, de aztán döntött. Amerikai munkára kerestek vállalkozó szellemű, negyven év alattiakat. Gyuri már negyvenhárom volt, de gondolta megpróbálja, és felhívja a megadott telefonszámot. Egy kedves női hang volt a vonal másik végén. Semmi konkrétumot nem mondott. Közölte, hogy ekkor és ekkor Budapesten lesz egy találkozó, ha érdekli, ott mindent megtudhat. Feleségével együtt el is mentek. Egy kávézóban gyűltek össze hatan-heten. Kiderült, hogy az egész dolog csöppet sem legális. Aki belevág, annak kell szereznie egy turistavízumot az Egyesült Államokba, és ha már kijutottak, akkor a szervező hölgy szerez nekik kinn munkát. Persze feketén.
Felesége kezdetben ellenezte a dolgot, de Gyuri úgy döntött, mégis belevágnak. Nincs mit veszteniük. Ezt feleségének is el kellett ismernie. Beadták a vízumkérelmet és vártak. Két hét múlva mind a ketten megkapták. Jelzálogot vettek fel házukra, visszafizették minden korábbi adósságukat és elkezdtek mindent megszervezni. Repülőjegyek, bőröndök, új ruhák, szalmakalap, napszemüveg. A gép Miamiben tette le őket. Azt mondták, ott nem olyan feltűnő. Turisták a napfényes Floridában. Onnan még két napot buszoztak, mire a korábban megbeszélt kisvárosba megérkeztek, ahol a Pesten megismert szervező hölggyel volt találkozójuk.
Másnap Gyuri már dolgozott. Éjszaka kellett feltölteni egy szupermarket polcait áruval. Fájós derekának ugyan nem tett jót, fárasztó is volt, mégis szívesen csinálta. Órabért kapott. Az elején azzal hitegették, ha jól dolgozik, fix bért fognak megállapítani. Gyuri igyekezett, hogy minél jobb benyomást keltsen. Keményen hajtott. A többiek állították le, akikkel együtt dolgozott. Ők már rég kinn voltak, tudták, hogy a fix bérezésről hallottakból semmi nem igaz. Csak a normát akarták felnyomni ezen a módon. Ez volt Gyuri első csalódása az Újvilágban. Volt kinn még egy magyar házaspár, akik ott dolgoztak. Ők voltak az egyetlenek, akik Gyurira ferde szemmel néztek, mert cigány. Fel is jelentették a lengyel származású főnöknél, hogy Gyuri nem dolgozik rendesen, lazsál. Gyurinak nem az fájt, hogy emiatt kirúgták, mert két napon belül volt másik állása a magyar szervező jóvoltából. Hanem egyrészt hogy igazságtalanul vádolták és nem tudta megvédeni magát, másrészt hogy pont egy másik magyar volt a rosszakarója. Pedig nem is ismerte korábban. Az otthoni előítéletek több ezer kilométerre hazájától is ugyanúgy működtek. Ez volt Gyuri második csalódása.
Több azonban már nem érte. Az új munkahely abban a kisvárosban volt, ahol a Pesten megismert magyar nő lakott. Kiderült, hogy már évek óta kinn él. Ott is ment férjhez. Hatalmas ház, úszómedence, három autó az udvarban, rengeteg ékszer. Tudta, hogy a nő sokakat vitt ki Magyarországról, tudta, hogy órabérüknek csak egy részét kapják meg, a többi a közvetítőé. Tudta, hogy ha bármi történik velük, senki nem fogja őket megvédeni, hisz ők csak turisták. De tudta azt is, hogy otthon soha nem keresett még ennyit. Még a legjobb időkben sem. És otthon is legalább ennyire kiszolgáltatott volt, mint itt. Inkább hálát érzett a szívében, mintsem irigységet.
Az új helyen még többet is adtak egy dollárral óránként. És az nem kevés, napi tíz dollár többlet. Egy szállodában kellett takarítani, ágyneműket lecserélni, minibárt feltölteni. Ezt a munkát felesége is bírta, aki a bolti munkát nem tudta elvállalni. Julika otthon le volt százalékolva. Szívasztmás. De a szállodában jobbak voltak a körülmények, a hajtás sem volt akkora, az emberek is kedvesebbek voltak. A nap végére azért itt is rendesen kivoltak. De így ketten több mint a dupláját tudták megkeresni, mint induláskor. Úgy érezték, nyeregben vannak. Hogy Amerika valóban a lehetőségek hazája. Egy hónap után saját autójuk volt, azzal jártak munkába. A kollégákkal is összehaverkodtak. Voltak itt is magyarok, de nagyon normálisak. Egyszer sem volt velük semmi összetűzés, sőt. Hétvégeken együtt mentek bevásárolni, meghívták egymást vacsorára. Jól elvoltak. A család azonban nagyon kezdett hiányozni. Azt tervezték, a többieknek is megszervezik a kijövetelét. Legyenek együtt megint, mindenki részesüljön a jóból. Az egyik fia nem kapta meg a vízumot, a másiknak pedig épp most volt születőben kisfia. Megaztán Gyuri édesapja miatt is kezdett aggódni. Hetven éves elmúlt az öreg. Nem volt ugyan nagy beteg, de fia mégis félt, hogy nem láthatja többet. Ezekkel az aggodalmakkal és félelmekkel telt el majdnem egy év, mikor úgy döntöttek, hogy hazamennek. Elég szép összeget gyűjtöttek össze ez idő alatt. Azt gondolták, jobb lesz most otthon.
A család boldog volt. Örültek egymásnak, örültek a sikereknek. Gyuri mindkét fiának vett autót, a házat kicsinosították, vettek új háztartási gépeket, visszafizették a kölcsönöket. Eddig szomorúan üres volt ez a nagy ház, most egyszerre végre sokan lettek. Nagyfia kisgyermeke azóta már fél éves lett, másik fia is megnősült, ők is gyereket vártak, a lánya is teherbe esett. Gyuri háromszoros nagypapaság elé nézett. Sosem volt még ilyen boldog. De azt is látta, hogy ennyi ember között egynek sincs állása, rendes jövedelme. Pedig érettségije, szakmája is mindnek van. Még munkaügyi központos tanfolyamokat is elvégeztek, de az sem könnyítette meg helyzetüket. Ahogy az egyik fiú fogalmazott: „a tanfolyamtól nem leszünk fehérebbek”. Minden próbálkozásuk kudarcba fulladt. A kinn keresett pénz pedig gyorsan fogyott, hisz egyre nagyobb volt a család. Gyuri és felesége úgy döntöttek, hogy visszamennek Amerikába. Az utat nem vágták el maguk mögött, mikor eljöttek, kapcsolataik megvoltak, vízumuk is érvényes volt. Úgy látták, ez az egyetlen járható út számukra. Gyerekeik is elhatározták, hogy beadják vízumkérelmüket. De ők nem kapták meg. Így Gyuriék ismét ketten mentek vissza abban reménykedve, később a fiatalok is utánuk tudnak menni.
Most már egyszerűbb volt minden, mint először. Tudták hová mennek, mi vár rájuk. A régi munkahely persze már nem volt meg, de egy másik szállodában sikerült hasonlót elvállalni. Itt időnként még a konyhán is kell segíteni. Gyuri is, felesége is élvezik a munkát. Fél év telt el, mióta újra kimentek. Reménykednek, hogy a Bevándorlási Hivatal nem akad rájuk, és várják, hogy gyerekeik, unokáik is utánuk jönnek egyszer.
Otthon megint szomorúság költözött a házba. Bár a gyerekek sok örömöt hoztak, Gyuriék mindenkinek hiányoznak. De nem csak ők. Most hogy elmentek tűnt csak fel, hogy a családon, a szűk rokonságon kívül nem maradt körülöttük senki. A régi haverok, szomszédok eltűntek életükből. Már nem járnak el együtt horgászni hétvégeken, videózni se mennek át egymáshoz. Ki tudja, miért?
III. A buzogányi hegyeken is túl
Mari már akkor ki akart menni Amerikába, mikor Gyuriék először szervezkedtek. Mari Gyuri unokahúga. Érettségi után három évet dolgozott egy közeli szövödében, mint betanított munkás. Aztán az is megszűnt. Létszámleépítés. Úgy gondolta fiatal, nincs férje, nincs gyereke, nincs állása, semmit sem veszíthet. De vízumkérelmét elutasították. Először nagyon letört, de aztán eszébe jutott valami. Régóta beszélik a faluban, hogy egy magyar gyerek kiment Kanadába, és mint cigány menekült jelentkezett az ottani Bevándorlási Hivatalnál. Ennek már több mint egy éve, és azóta is kinn van. Gondolta neki már csak jobban elhiszik, hogy cigány menekült, mikor ő tényleg az. Egyedül azonban nem mert nekivágni. Egy gyerekkori haverjával, Totyóval kezdtek szervezkedni. Annyit tudtak, hogy az a falubeli valami Hamiltonba ment, és ott munkája is van. Se Mari, se Totyó nem akartak kivándorolni. Úgy gondolták, maradnak, amíg tudnak. Megpróbálnak munkát találni és valami pénzt összeszedni az otthoni életkezdéshez.
Mikor megérkeztek Torontóba, délután négy fele járhatott. „Ájem rifjudzsí” – közölték rögtön az ellenőrzésnél. Megnézték minden papírjukat, magyar tolmácsot is kerítettek és el kellett mesélniük üldöztetésük történetét. Este tíz után sikerült kiérniük a repülőtérről. Valami szakadt szállón aludtak, ahol se víz, se villany nem volt a szobában. Nyitott ajtónál ültek és beszélgettek egész éjjel a folyosóról beszűrődő fény mellett. Másnap reggel indultak Hamiltonba. Ott jelentkeztek a helyi menekültirodánál, ahol minden papírjukat intézték. Még otthon azt tanácsolták nekik, hogy tegyenek úgy, mintha házaspár volnának, mert akkor jobban járnak. Így a szállón egy kétszemélyes szobát kaptak, és nem kellett idegenekkel közösködniük. Másnap reggel már az iskolapadban ültek mindketten. Angolórán. Ez volt a feltétele annak, hogy kapják a rendszeres szociális támogatást, a „velfert”. Csak két hétig laktak a „selterben”, aztán találtak saját lakást. A kiköltözéskor kapott „bútorpénzből” be is rendezték. Totyó közben érdeklődött, miféle munkákat lehetne elvállalni. Úgy állapodtak meg, hogy a „velfer” miatt Mari jár iskolába, Totyó meg dolgozik, ha összejön valami. Elég hamar talált is munkát egy közeli kertészetben. Virágokat kellett szedni, méretre válogatni, kötözni, pakolni. Nem fizettek túl sokat, de nem volt rossz. Az egyik magyar cigány gyerek, Sanya vitte őt oda, akit még a szállón ismert meg. Az is adta a pénzt a kezébe hetente. Sanyának több embere is volt, akiknek ily módon közvetített.
Totyó egy hónap után úgy döntött, nem közösködik többet Marival. Nem tetszett neki, hogy ő dolgozik, míg a lány csak iskolába jár. Szétmentek hát. Be is jelentették hivatalosan, hogy Mari elköltözik másik lakásba. Így Totyó elesett a „velfertől”, mivel nem járt iskolába. De Mari is kényszerhelyzetbe került. Ha az iskolát választja, a pénze arra sem elég, hogy a lakást fenntartsa. Ha elmegy dolgozni, nem kapja többet a „velfert”. Munka viszont nem volt folyamatosan. Meg egyszer be is csapták. Az a gyerek, aki az állást szervezte, meglépett huszonkét ember heti fizetésével. Visszament Magyarországra. Nem volt mit tenni. Nem tudtak kinél panaszkodni, hisz engedély nélkül dolgoztak. Mari még próbálkozott egy-két hónapig, hátha talál valami biztosat, de nem jött össze semmi. Jobbnak látta, ha hazajön. Inkább otthon lesz munkanélküli, mint Kanadában magányos menekült.
Totyó még maradt. Közben sógoráék is kijöttek, meg az unokabátyja. Mikor Totyó hazatelefonált, csak jókat mondott a kinti éltről. Adnak ruhákat, lakást, segélyt, lehet dolgozni. Igaz is volt, de messziről szebben hangzott, mint a valóság. Hol sikerült munkát találni, hol nem. Ha bármilyen segítségre, vagy információra volt szükségük, csak pénzért kapták meg. Mindennek megvolt az ára. Ha hitelkártyát akartak csináltatni, aki elvitte őket, az levásárolta a hitelkeret több mint felét. Ha le kellett fordítani egy egyszerű mondatot egy hivatalban, vagy be kellett vitetni magukat autóval Torontóba valamilyen hivatalos ügyben, komoly pénzeket kellett fizetni. Kemény törvények uralkodtak.
Totyó sógoráékkal sem volt sokáig jóban. Már két hét után összevesztek. Totyó nemigen segített nekik semmiben. Örült, hogy a maga dolgait el tudta rendezgetni. Különváltak útjaik. Totyó talált egy egész jó munkát. Mozit kellett takarítani éjszaka. Így még iskolába is járhatott napközben. Valamennyi pénzt félre is tudott rakni. De mikor egy éve otthonról elindult, többre számított. Meg aztán kezdte nagyon egyedül érezni magát. Senki nem volt körülötte, aki miatt érdemes lett volna tovább küzdeni. Úgy döntött, ő is hazamegy. Addigra rajta kívül kilencen voltak kinn Hamiltonban az ő falujából. De nem nagyon tartották egymással a kapcsolatot. Pedig otthon haverok voltak, sőt a legtöbb még rokona is volt Totyónak. De kinn valahogy másként működött minden. Ki tudja, miért?
IV. Kerekerdő közepében
Az öreg Mári lassan nyolcvan éves. Még kislány volt, mikor szülei a falu melletti erdőbe letelepedtek. Hat nagycsalád élt akkor együtt. Olyan százan lehettek. Aztán a cigányok beköltöztek a faluba. A kacsaúsztató mellett építettek házat maguknak. Azt később elmosta az árvíz. Akkor rakták ki őket a temető mellé. Mentek mindannyian. A háború utáni időkben volt ez már, negyvenöt körül. Mári néni azóta nem tette ki a lábát a faluból. Mégis sok világot látott már. Megért három nagy árvizet, egy háborút, három költözést és három rendszert. Kislányként anyját kísérte, aki az apja faragta kanalakkal, tálakkal, teknőkkel házalt a parasztoknál. Aztán napszámba járt a parasztok földjeit művelni. Majd a TSZ-ben volt fejő. Onnan ment nyugdíjba. De még mellette eljárt segíteni a TSZ-be, mikor volt munka. A pénz mindig jól jött a családnak.
Mári néni felnevelt öt gyereket és kilenc unokát. A négy fiúkból ketten szakmát tanultak, a másik kettő és a lány korán elmentek dolgozni. A fiúk a TSZ-be, a lány a közeli cipőgyárba. Az unokák viszont mindannyian tanulnak. A szülők látták, hogy nekik már nem tetszik a parasztélet. Összes erejükkel azon voltak, hogy megteremtsenek mindent gyerekeiknek. Ne kelljen azt csinálniuk, amit nem szeretnek. Menjenek tanulni. A legidősebb már diplomás. Tanító lett, de a helyi iskolának nem volt szüksége cigány pedagógusra. Pedig a gyerekek harmada a telepről jár be. Elment inkább rendőrnek.
Mári néni úgy érezte, hogy a telepen nagyon megváltozott az élet. Ennyit még sosem változott az ő gyerekkora óta. Nincsenek se kártyacsaták, se közös mulatozások. A szomszédokat is egyre ritkábban látja. Disznót is már csak szűk családi körben vágnak egy ideje. Egymás temetésére még eljárnak, de az esküvők már nem olyan népesek. Vannak németezők, vannak amerikások, meg kanadások. Vannak, akik hazajöttek, és akik még kinn vannak. És persze van a nagy többség, a mindig otthonmaradók. Már más szabályok uralkodnak, mint néhány éve. Valami megszakadt. Talán Mári néni tudja, miért. De mostanában őt senki nem kérdezi.
