Mikkamakka nagy rikoltozásra ébredt. Majd beszakadt a dobhártyája. Nem csoda, mert éppen az ő fülébe rikoltoztak. Hárman is. Nevezetesen Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült oroszlán, Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl és Vacskamati.
In memoriam Lázár Ervin (Matolcsi Teodóra)
– Te meg Maminti lesztek a döntőbírók! – üvöltötte éppen Bruckner Szigfrid.
Mikkamakka először is befogta a fülét.
– Miféle döntőbíró? – kérdezte akkor.
De nem vette le a kezét a füléről, mert amazok hárman egyszerre kezdtek kiabálni. Sőt odajött Nagy Zoárd is, a lépkedő fenyőfa, s nem sokkal később Ló Szerafin, a kék paripa.
Most már öten üvöltöztek.
– Éntőlem megszakadhattok az ordibálásban – mondta Mikkamakka -, addig úgysem veszem el a kezem a fülemről, amíg nem kezdtek csendesen és egyenként beszélni.
Aromót választották szószólónak, Mikkamakka levette a füléről a kezét.
– Arról van szó, kérlek szépen, hogy Bruckner Szigfrid azt állítja, ő itt a legnagyobb költő – kezdte Aromo -, és bármelyikünknél szebb verset tud kitalálni. Egyszóval henceg…
– Még hogy én hencegek! Igenis… – Mikkamakka újra befogta a fülét.
Mindenki Bruckner Szigfridnek támadt.
– Hadd mondja végig Aromo.
Az oroszlán elhallgatott.
– Elhatároztuk hát – folytatta Aromo -, hogy költői versenyt rendezünk. Mindenki költ egy verset, és a végén te meg Maminti, a kicsi zöld tündér eldöntitek, hogy melyik kapja az első díjat.
– Természetesen az én versem – mondta magabiztosan Bruckner Szigfrid, de megint lehurrogták.
– Jól van – mondta Mikkamakka -, ezen ne múljon.
Fölült a tisztás szélén egy emelvényre Maminti mellé.
– Ki akar versenyezni? – kérdezte.
Mindenki fölemelte a kezét, még Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót és Dömdödöm is. Valamennyien papírt és ceruzát ragadtak, és vadul nekiláttak. Csak úgy sistergett a sok ceruza. Legelsőnek Szörnyeteg Lajos készült el a verssel. Föl is állt, hogy elszavalja.
A múltkor Mikkamakkával
Fát vágni mentünk az erdőre,
De olyan szerencsétlenül dőlt
A fa, hogy Dömdödöm alászorult.
Huhú, fiúfütty, lengettek, rengettek, fütyörésztek, fityirésztek a többiek.
– Ez nem vers, kikérem magamnak! – dühöngött Bruckner Szigfrid.
– Hallod, Mikkamakka, azt mondja, nem vers?! – méltatlankodott Szörnyeteg Lajos.
Mikkamakka ráncolta a homlokát.
– Hát bizony – mondta aztán -, kedves Lajos, ez tényleg nem vers.
– Miért – lobogtatta a papírját Szörnyeteg Lajos -, amikor a sorok szépen egymás alá vannak írva, és minden sor nagybetűvel kezdődik? Akkor miért nem vers?
Mikkamakka elgondolkozott, vakarta a feje búbját. Valami okosat akart kisütni. Ki is sütött, mert amikor Szörnyeteg Lajos harmadszor kérdezte, hogy miért nem vers, rávágta:
– Csak!
És lássuk be, igaza volt.
Rögtön színre is lépett a második versenyző. Maga Bruckner Szigfrid. Pózba vágta magát, az égre emelte tekintetét, és nekikezdett:
Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend
a szobában lakik itt bent?
– Állj – mondta Mikkamakka -, ezt nem te írtad!
– Hát kicsoda? – háborgott Bruckner Szigfrid. – Ki az ördög írta volna, itt van, nézd meg a papírt, nem az én írásom ez?!
– Jó, jó – vágott közbe Mikkamakka -, de ezt már régen megírta Petőfi Sándor. Mi meg abban állapodtunk meg, ha jól emlékszem, hogy mindenki a saját versét adja elő.
– Úgy van! – helyeseltek a többiek.
– Ki az a Petőfi Sándor?! – kiabált Bruckner Szigfrid. – Sohase hallottam a nevét.
– Elég szégyen – mondta Maminti -, de a verset akkor is ő írta. Légy szíves, saját költeményt előadni.
– Na jó – mondta Bruckner Szigfrid. – Tudok én mást is. Ide süssetek!
Póz, arc az ég felé. Nekikezdett:
Ej, kend, tyúkanyó, mi a kő,
itt bent lakik a szobában?
– Hohó – hadonászott Aromo -, ugyanazt mondod kitekerve! És ráadásul rím sincs benne.
– Rímnek kell benne lenni? – kérdezte Bruckner Szigfrid Mikkamakkát.
– Hát nem árt – mondta az -, de ne az Anyám tyúkját mondjad. Akárhogy forgatod, úgyis ráismerünk.
– Na jó – mondta újra Bruckner Szigfrid -, akkor nem az Anyám tyúkját mondom.
Elkezdte:
– Apám tyúkja, írta Bruckner Szigfrid.
Ej, tyúkapó, mi a kő,
itt bent lakik a szobában kend?
– Megölni, lelőni, szétvágni, elzavarni, kirúgni, szétfűrészelni! – dühöngtek a többiek.
– Így nem lehet szavalni! – háborgott Bruckner Szigfrid.
– Bizony nem – mondta Mikkamakka. – Jobb is, ha abbahagyod. Itt csalással nem élsz meg. Halljuk a következőt!
Lázár Ervin a mesélő (MTI)
Bruckner Szigfrid elsompolygott onnan, s Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa ugrott a helyére. Szavalt, csak úgy zengett.
Legszebb állat az anakonda,
de nem tudja ezt ama konda,
ha ráterelnék ama kondát,
széttiporná az anakondát.
– Ugyan, miféle vers ez! – mondta szemrehányóan Aromo. – Ilyen erővel azt is mondhattad volna:
Legszebb állat az anaménes,
de nem tudja ezt ama ménes,
ha ráterelnék ama ménest,
széttiporná az anaménest.
A többiek tapsoltak, tetszett nekik Aromo gúnyolódása. Sőt, hogy köszörüljön a költőtudományán esett csorbán, Bruckner Szigfrid is megszólalt:
– Vagy azt is mondhattad volna:
Legszebb állat az anacsorda,
de nem tudja ezt ama csorda,
ha ráterelnék ama csordát,
széttiporná az anacsordát.
Nagy Zoárd tobozai vöröslöttek a méregtől.
– És azt nem mondanád meg, mi a csudát jelent az az anacsorda meg anaménes?
– Ugyanazt, amit az anakonda – kiabált közbe Vacskamati -, azaz semmit!
– Az anakonda igenis egy állat – bizonygatta Nagy Zoárd.
– Ki ismeri? – tette föl a kérdést Mikkamakka.
– Senki – zúgták a többiek.
– Nem ér! – hadonászott Nagy Zoárd. – Tessék megnézni a Természettudományi kislexikonban. Ha nincs benne, vágjanak föl tűzifának.
– Kinek van Természettudományi kislexikonja? – kérdezte Mikkamakka.
– Senkinek – felelték kórusban.
– Ezen ne múljon – szólt ekkor Maminti, és elővette zöld varázspálcáját. – Csiribi, legyen itt egy, csiribá, természettudományi, prics, kislexikon, prucs!
És már ott is volt a lába előtt.
Nosza, nekiestek, lapozták, csak úgy sistergett.
– Hányadik betű az ábécében az a? – kérdezte Vacskamati.
– Hátulról vagy elölről számítva? – érdeklődött Aromo, de akkor már Nagy Zoárd diadallal felkiáltott:
– Itt van, az ötvenkilencedik oldalon. – És olvasta:
– „Anakonda (Eunectes murinus): állat, tíz métert is elérő, dél-amerikai óriáskígyó. Áldozatát körülgyűrűzi és összeroppantja.”
– Hát legyen neked ez a legszebb állat – mormogta Aromo, de mit volt mit tenni, el kellett fogadni Nagy Zoárd versét, mert íme kiderült, van anakonda nevű állat.
– Jöhet a következő – intett Mikkamakka. Ló Szerafin méltóságteljesen fölállt, középre ballagott, meghajtotta magát:
Ha elpusztul a tulok,
szarvából lesz a tülök,
de ha én elpüsztülök,
belőlem nem lesz tulok.
– Hát az biztos – kiabálták a többiek -, mert már most egy nagy tulok vagy!
– Még hogy elpüsztülök – vihogott Bruckner Szigfrid. – Elpüsztülök a rühügéstől.
– Csend! – kiáltott Mikkamakka. – Ki következik?
– Én – mondta Vacskamati. – Egy egészen rövid verset írtam.
– Halljuk!
Szerda ablakában
csütörtök ül,
és ordít
csütörtökül.
Egy darabig csend volt, aztán Szörnyeteg Lajos megkérdezte:
– Miért csütörtökül ordít?
– Mert csütörtök – mondta Vacskamati -, ha péntek lenne, péntekül ordítana.
– Idegen nyelveket nem tud? – akadékoskodott Bruckner Szigfrid.
– Nem – mondta Vacskamati -, ez egy műveletlen csütörtök.
Mikkamakka megrázta az elnöki csengőt.
– Elég – mondta. – Halljuk Aromót!
Aromo fölényes mosollyal sétált a tisztás közepére. Rázendített:
bálomböki bag u fan
bálomböki big a fún
– Nem ér – ordított közbe Bruckner Szigfrid -, egy hangot se értek belőle! Arról nem volt szó, hogy hottentottául is lehet verset írni.
– Eszed tokját hottentotta – háborgott Aromo -, ez igenis magyarul van!
– Akkor én megeszem a fülem – mondta Bruckner Szigfrid.
– Már meg is sózhatod – felelte Aromo.
– Hadd mondja végig – próbált rendet teremteni Mikkamakka.
Aromo újra belefogott:
bálömböki bag u fan
bálombökö big a fún
búlámbákö bög i fan
balúmbaká bög ö fin
bilambúka bág ö fön
bölimbakú bag á fön
bölömbika búg a fán
– Ez semmi – mondta Ló Szerafin -, így egy gyerek is tud verset csinálni, ha ugyan ez egyáltalán vers.
– Igenis vers! – jelentette ki Mikkamakka, akinek úgy látszik, tetszett ez a bálömböki. – S ha azt hiszed, hogy olyan könnyű ilyet írni, rajta, bizonyítsd be! Írj egyet!
– Nem is kell leírnom – mondta Ló Szerafin -, kapásból is elmondhatom.
– És már mondta is:
kómirelű kőtyual
kamórile kütyőul
kumaróli ketyüől
kőmuraló kityeül
kőmürula kótyiel
kemürőlú katyóil
kimerülő kutyaól
– Jó, jó, de ennek semmi értelme sincs. Mi az, hogy kimerülő kutyaól? – szólt Aromo. – Kimerülhet egy zseblámpaelem vagy esetleg egy hegymászó, de egy kutyaól!
– Esetleg elfárad – vetette közbe Vacskamati. – Miért ne fáradhatna el egy kutyaól?
– Vagy a kutya nagyon nyomja belülről – kelt Bruckner Szigfrid is Ló Szerafin védelmére.
– Rendben – mondta Aromo -, de a módszer, ahogy a verset írtam, mégis az én találmányom.
– Ez igaz – hagyták helyben a többiek.
– Találmánynak nem rossz – epéskedett Nagy Zoárd -, csak versnek.
Mikkamakka megint csengetett.
– Halljuk az utolsó versenyzőt!
Nagy pironkodva előállt Dömdödöm, akiről mindenki tudja, hogy csak annyit tud mondani, dömdödöm.
Így szavalt:
Dömdödöm, dömdödöm,
dömdö-dömdö-dömdödöm
– Nem ér! – rikoltozott Bruckner Szigfrid. – Akkor én meg azt mondom, hogy:
Prampapam, prampapam,
prampa-prampa-prampapam
– Nono – mondta Mikkamakka -, csak azért kiabálsz, mert nem tudod, mit jelent Dömdödöm verse.
– Miért, mit jelent?
– Azt, hogy mindannyiunkat nagyon szeret.
– Engem is? – kérdezte gyanakodva Bruckner Szigfrid.
– Persze, téged név szerint is megemlített – mondta Mikkamakka.
– Éljen Dömdödöm – kiáltott Bruckner Szigfrid -, adjuk neki az első díjat!
– Adjuk! – kiabálták a többiek.
Mikkamakka és Maminti egy babérkoszorút helyezett Dömdödöm fejére.
– Te győztél – mondták neki.
– Majd kölcsönadhatod a krumplifőzelékembe – veregette meg a győztes vállát Bruckner Szigfrid.
Dömdödöm meg boldogan elindult az erdő felé, és fennhangon dúdolgatta a győztes verset.
Dömdödöm, dömdödöm,
dömdö-dömdö-dömdödöm.
